In Ferencz S. Apor’s works we mostly meet with the “revival” of György Klösz’s photographs. The artist has developed two separate techniques, one for the larger pieces and another for the smaller. In some of the smaller works, he represents through the “filter” of the present the certain details of the photos printed on paper. The process of “filtration” is to be understood literally: the artist places a dulled glass in front of the photographs, and in black ‘windows’ positioned in the centre of the works he places the interpretation of the original picture. The larger works have been realized using a more traditional method of creating a picture: the photograph, printed on a traditionally primed canvas, provides the ground on which the artist over-paints an interpretation, using acrylic, breaking off with the black and white world of the original photograph.
With knowledge of the applied technique we can ask ourselves the following questions: what element of the old photographs fascinates the artist, and what kind of present-past relation is assumed by their interpretation or “revival”?
We can observe that the respect for the values of the past is rather the result of the search for an interesting motif. The old photograph does not have any relation with present realities. It’s like a tale that does not record any sequence of history, or a song of old, legendary, almost unbelievable times. As the social differences of the men in the pictures seem to fade away through the lens of the photographer (he who immortalizes both the emperor and the common man), the subjects of Ferencz S. Apor’s works are not categorized in any way. We can see gentlemen with bow-ties, clerks with walking sticks, children and craftsmen having their hands clasped. For the artist it might have been the attractive shape of these honourable men, petrified in an integrating photographic pose. Despite this, the artist himself disconnects from this vision, breaking into the photograph as a young man of the modern age.
These Time-capsules are the sources off these caricatures. They do not represent the answer to the essence of the photograph, they do not emphasise its characteristics. These are mostly gags, jokes - they do not give meanings, but in a certain way “break into” the picture. Using these time-machines he reveals the spotted underwear hidden under apparent hardness and dignity. A Joke has been played on the honourable jokers! The portrait-within a -portrait precisely hides the individual and his individualizing marks. The face as we know is not present, only an archetype that brings back – as a pattern of the age – the bowler-hatted heads simplified to comas and dots. The gendarme stands deprived of this personality. His portrait – in this case painted – is presented using the same bowler-hatted Punchinello face. The group-photos have the same effect. The humming-like corks and crank-compasses presented in the central window, refer to an integrating signpost to the coats of arms of the professions that unify the group in the spirit of old customs. In other cases, the artist goes far beyond: in some of the pictures he presents a face made of “comas and dots”, without the hat and the brain that eliminates the possibility of individual thinking.
The shapes presented with continuous white outlines, with a well defined role of the time machine, are also present in the larger works. Apparently disregarding any kind of compositional idea, they are situated in the background of the pictures, where they are flying around like some kind of flying saucer. Other signs of “breaking in” of the artist into the world of old photos are the surfaces painted upside-down that remind us of some kind of spotted underwear. These surfaces are obviously in contrast with the picture, concentrating on monochrome and on detail. The larger pictures are mostly cuttings, but the smaller are carefully sized, measured and established where the surface that “breaks” the unity is the symmetrical window, the picture-within a-picture.
Our final question can only refer to the message of the pictures: do they wish to communicate anything to the viewer? The answer to this question is to be answered by the viewer of this catalogue. I am making this statement in the spirit of the modern age that largely practises the cult of individualism and subjectivity. Perhaps these pictures and their effect represent the secret desire for those past times, when everything had a well-established place and time. Or is it just a mockery of those bygone days
text by Szabó Tekla Katalin art historian - published in Ferencz S. Apor’s catalogue, 2007
Ferencz S. Apor legújabb munkáiban többnyire klösz György fotográfiáinak „idézésével” találkozunk. A művész két különböző technikát alakított ki a nagyobb és a kisebb méretű alkotások esetében. A kisebbek egy részénél tulajdonképpen a fotórészletek papírra nyomtatott változatát teljes valójában megmutatja, de a jelen szűrőjén keresztül. A filtráció konkrétan értendő: a fotók elé homokfújt üveg került és a középpontba szerkesztett fekete ablakba pedig az eredeti kép interpretációját helyezte. A nagyobb képek a kézműves technikától eltávolodva a képalkotás klasszikusabb módszereivel készültek: a hagyományosan alapozott festővászonra nyomtatott fotó szolgáltatja azt az alapot, amire akrillal ráfestett az alkotó, szakítva a fotó fekete-fehér világával.
Az alkalmazott technika után felvetődik a kérdés, mi volt, ami megragadta a régi fotográfiákban a művészt, átköltésük milyen jelen-múlt viszonyt feltételez. Megállapíthatjuk, hogy a múlt látszólagos tisztelete inkább egy érdekes motívum keresésének eredménye. A múltbéli fényképnek nincs köze a ma realitásához. Mese, amely nem dokumentálja a történelem egy részét, hanem inkább egy letűnt dicső kor zenéje, ami lehet, hogy igaz sem volt. Ahogy a megörökített férfiak társadalmi különbségei eltűnni látszanak a fényképész lencséje előtt (aki mindenkit megörökített a császártól az egyszerű iparosokig), ugyanúgy Ferencz S. Apor sem kategorizálja képeinek alanyát. Megjelennek csokornyakkendős úriemberek, sétapálcás hivatalnokok, gyerekek és kezüket összekulcsoló iparosok is. A művész számára vonzó lehetett a méltóságteljes emberek egységesítő fényképpózba meredt alakja, mégis éppen ezt töri meg a modern kor ifjaként beférkőzve a képbe. Az időkapszulák a karikatúrák forrásai. Nem a kép lényegére felel, nem jellegzetességeit emeli ki, hanem inkább geg, vicc, ami nem interpretál, hanem bizonyos fokig „betör” a képbe. Időgépeivel feltárja a látszólagos keménység és méltóság alatti pöttyös alsóruhát. Tisztes atyafiak megtréfálva. Portréi a portréban pont az egyént és az individualizáló jegyeket takarják el, az arcból nem látható más, mint a kor sablonjaként interpretált, keménykalapos „pont-vessző” fejekre emlékeztető archetípus. A rendőrtiszt is egyéniségét levetkőzve áll, portréját – itt már lefestve – ugyanaz a keménykalapos paprikajancsi-arc jeleníti meg. A csoportképeknek is hasonló a sugallatuk, a középpontban megjelenített négyzetben lefestett búgócsigaszerű dugók, kurblik, körzők egységesítő cégérre, a mesterségek címereire utalnak, amelyek egységesítik a csoportot a régi cégszellem jegyében. Más esetben még messzebbre megy a művész, a kis táblán csak a már ismert „pont-vessző” arc - kalap nélküli, agy nélküli – alsó része jelenik meg, ami teljesen kiiktatja az egyéni gondolatok lehetőségét.
Az időgép szerepét betöltő – részben az üvegműves technikából eredeztethető –, folytonos fehér körvonalakkal megjelenített formák a nagyobb képekbe is bekerültek. Látszólag mellőzve mindennemű kompozíciós elvet, a képek háttereiben, vagy azokat elfedve röpködnek, mint valami kis csészealjak. Ugyanígy a beférkőzés képi megjelenítői a dekoratív – többnyire átlós szerkezetű –, fejjel lefelé lefestett pöttyös alsóruhákat is idézhető felületek, amelyek nyilvánvalóan kontrasztálnak a monokróm és a részletre koncentráló fotóval. Míg a nagyobb képek többnyire kivágások, addig a gondosan beállított, komponált kisebb alkotások esetében az egységet megbomlasztó felület pont a minden tekintetben szimmetrikus ablak, a kép a képben.
Végső kérdésünk már csak az lehet, hogy mi a képek üzenete, akarnak-e egyáltalán valamit a nézőnek. De ez az a feladat, amit a katalógus szemlélőjére bízok az egyéniség és a szubjektivitás kultuszát művelő modern kor jegyében. Talán pont ez a képek sugallata, a titkolt vágy azok az idők után, mikor mindennek megvolt a maga helye és ideje. Vagy pont ezt fricskázza ki?
szöveg: Szabó Tekla Katalin művészettörténész
Ferencz S. Apor 2007-ben megjelent katalógusából
Exhibited on March 4, 2008 / Kiállított 2008 Márciús 4.
