It was in 1978, when professor Gyula László’s theory came out about the Hungarians’ settlement of the Carpathian Basin in two waves, that I made my observation that all the ancient leaders could be in some way associated with certain types of fruit.
At that time, I did not yet realize the importance of my observation. I thought that the semiotic content of these fruits were only to do with identification, that they were just being used as archaic heraldic symbols.
Well, the turning point came when I suddenly started to examine what would happen if I looked for a connection between these fruits. That’s when my way of thinking changed decidedly, and I started to look for connections in other subjects too.
Each of the fruits had the same importance for ancient Hungarians it seems. For example the plum-symbol of the tribal leader Tas was not any stronger in meaning than the rosehip-symbol of Álmos – first among equals and sacrificial lamb of the hungarian nation, whose son Árpád led the hungarians into the promised land. These fruits were all equally important and all were treated as precious treasures.
My way of thinking is basic. Generally, I try to find the simplest explanation for a problem and, by a process of elimination, find my way toward more complicated answers.
However, in this case, the simplest answer turned out to be the one. I observed that the fruits had the same relevance whatever the time of year, from which I concluded that we were not talking here about fresh fruit. Conservation seemed to be the answer, and it was the way they conserved the fruits which was just astonishing. The ancient Hungarians left their fruits in the sun under guard and did not touch them for a whole lunar month.
After the expiration of the lunar month, the Hungarians crushed the fruits with their spontoons and stuffed them into their horns. After placing the horns upright they were then sealed with an unknown material and a slow heat was applied to the base of each horn.
The essence of the fruit, including all the enzymes and ethanol – responsible for the conservation of the must – slipped off through the mouthpiece of each of the horns straight into a number of giant storage horns. The distilled essences of the 7 fruits were thus cured for many months, and along with great pomp and ceremony were poured into a common horn. Thus the One Essence was prepared. This is the stage we call The Blood Alliance. On these occasions, the ancients also sacrificed a horse, and the One Essence was shared out equally between the leaders, filling their horns in turn to the brim many times over.
As a result of my research, I have definitely managed to identify six out of the seven fruits. All of them are common, ordinary fruits: plum, sour cherry, rosehip, apricot, whorlberry and gooseberry. The seventh fruit contained a very special substance, which, interacting with the other six had a magical effect; which was quite powerful, as the success of the Age of Roving proved.
Még 1978-ban László Gyula kettős honfoglalás-elméletének állásfoglalásakor lettem figyelmes arra, hogy a honfoglaló vezérek mindegyikének nevéhez köthető egy-egy gyümölcsfajta.
Én akkor még nem mértem fel ennek a jelentőségét, azt gondoltam, hogy a gyümölcsöknek szemiotikai tartalma csupán az azonosításban játszik szerepet,kvázi ősi családcímerként használják.
Nos a fordulópont végülis akkor következett be amikor valami különös indíttatásból azt kezdtem el vizsgálni, hogy mi történik akkor amikor a gyümölcsök között valamiféle összefüggést próbálok keresni. Ez a lépés alapjaiban változtatta meg gondolkodásmódomat és az élet más dolgaiban is egyszerre összefüggést kezdtem keresni.
A gyümölcsök az ősmagyaroknál azonos súllyal bírtak, tehát mondjuk Tas vezér szilva-szimbóluma nem volt erősebb, mondjuk Álmos csipke-jelképénél. Ezek a gyümölcsök bizony mindenkinek egyformán voltak fontosak, fétett kincsként kezelték őket.
Egyszerűen gondolkozom. Általában mindig megpróbálom a legegyszerűbb magyarázattal kezdeni, majd kizárásos alapon haladok beljebb a komplikátabbak felé.
Itt a legegyszerűbb megoldás azonnal eredményes volt. Megfigyeltem, hogy a gyümölcsök az év bármely részében ugyanolyan szereppel bírnak, tehát friss gyümölcsökről biztosan nem beszélhetünk. A konzerválás tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ám ennek kivitelezhetősége elképesztő módon ment végbe. Az ősmagyarok gyümölcseiket a napon hagyták és váltott őrsében egy holdhónapig hozzá sem értek.
A holdhónap befejezése után fokosaikkal a gyümölcshúst összezúzták és szarvkürtjeikbe tömték bele. A kürtök vízszintes elhelyezése után ismeretlen anyaggal lezárták a kürt kónuszát és alulról lassan melegíteni kezdték.
Ekkor a gyümölcs esszenciája összes enzimével a konzerváló etanollal együtt desztilláció utján távozott a kürt fúvókáján ahol a tárolókürtökbe felfogták azt. A hét gyümölcs esszenciája ezután hónapokig érlelődött, majd egy jeles alkalomkor a hét esszencia egy közös kürtbe került, ahol abból elkészítették az Egyesszenciát. Ezt nevezzük a Vérszerződésnek. Ekkor feláldoztak egy lovat és a vezérek egyenlő részben elosztották egymás között az Egy Esszenciát és kürtjeiket megtöltötték vele.
Feltétlenül. Kutatásaim során a hét gyümölcsből csupán hatot tudtam azonosítani mindegyik hétköznapi gyümölcs. Szilva, meggy, csipke, kajszi, som, egres. Valószínű a hetedik gyümölcs egy különleges anyagot tartalmazhatott amely a másik hattal együtt valamiféle mágikus hatást fejtett ki, amelynek jótékony hatását a kalandozások sikeressége is igazolt.
PHOTOS: G.Bence
