When I first saw Simonyi's work I was interested both in the way in which the images were created, as well as the way they were shown.
I wished to attempt to reproduce in the art space the elements of light and play which I saw as a computer image, and the scale I felt in them as I viewed alone.
I also wanted to introduce an understanding of the scale in which the event took place. This event was the artist and the artist's girlfriend blowing bubbles and capturing the resultant genetic variations in time.
I felt that using large scale works and a slide-projector would enhance not only the aesthetic appreciation of the work (which is one important function of the exhibition space, and why it is not called an inhibition space), but would also allow other viewer to be part of the event as a happening, and to choose to interact with the space inherent in the production of the work (it's refraction, reflection, bursting), and in some way reproduce it, guarantee as proof that life itself is a dynamic force and that this spreads to artistic production. Indeed is requirement to fit. Perhaps this is what a bubble presents of photography, a playful abstraction of process.
I asked Zsolt about blowing the bubbles, and he told me My girlfriend blew the bubbles and I photographed them. When we split up, I blew the bubbles.”
Yesterday Zsolt arrived to the gallery with the small individualphotographs you see here. This was unexpected. I found it hard to understand why the aesthetic materialistic, with its focus on context, had been subdued by what I see as traditional values of representation, and that the projector, the reproducer was not present. When I saw Simonyi’s art for the first time, I didn’t see photographs, but these are what we see here today, well described in the summary by our guest art historian, Lájer Vera. These snapshots in time won’t change, but the genetic material of the avant-garde is in constant interplay with natural selection in all spheres, just as attraction is based on mutual inclusivity, the bond of missing parts, the if and the possibly possible.
If we take these snapshots in series we see that there is never really a premonition of holocaust nor of iconoclasm despite the preconception of the subject matter and its ideological form – the imaginary relation of the individual to the real condition of existence epitomised by the still life. It is a playful intellectualism that will make this scene, and I think the intention is to provoke the still life out of itself.
As Karl Popper says “It is in the interplay between tentative (conjective) theories and refutation that scientific knowledge advances.”
If bubbles and tanks can succeed in pointing the way out of ideological dilemma, then potential in dynamic forces must propel the viewer in this most subjective of art forms. However the discourse that Zsolt has thrown up with these works seems to be that of the rebuttal of what I would have considered it’s POP strength, in favour of photographs of an irony laden still life – a childhood avant-garde ‘pose’ in reminiscence or anti-POP from an anticlimactic POP performance. Like trying to make totally reproducible works into one-off events.
This brings to light interesting points which might have not been apparent when viewing the work.
(By Timmy Greene on the basis of his conversation with Elisabeth Jones)
Man at his birth is supple and weak;
at his death, firm and strong.
So it is with all things.
Trees and plants, in their early growth, are soft and brittle;
at their death, dry and withered.
Thus it is that firmness and strength are the concomitants of death;
softness and weakness, the concomitants of life.
Hence he who relies on the strength of his forces does not conquer;
and a tree which is strong will fill the out-stretched arms,
and thereby invites the feller.
Therefore the place of what is firm and strong is below,
and that of what is soft and weak is above.
(Laotzi - Tao-Te Ching – 76.)
Do these photographs show galactic ambiance? Experiment, illusion or simply a completed series?
Is it the velvety black infinity in the background imitating the timeless pitch-black of the night?
Or is it about the three little plastic tanks fighting by their constant presence against the stage-like blackness trying to swallow them?
Is it at all important whether these conceptual objects are tanks and if the tanks are real?
Sometimes their presence is more emphasized, in other cases they are just shown as mustard colored patches; both ways finding their places and filling in their roles as accessories.
The artistic experiments and exciting game can only begin when their motionlessness and solitude is being observed by a camera.
The intensive light directed towards them also helps. The advancing fleeting bubbles breaking the solidity and motionlessness of the objects revive it.
The unusualness of the bubbles and the almost tangible, colorful refractions don’t allow your eyes to wander.
The dance of the bubbles, the light and the blackness along with the actual effect builds up if we contemplate the space in its installation.
The photos are only fixed on a few points, their surface is curved thus giving an extra dimension to the light refraction. Everywhere around the walls, from close and far, the photos are placed rhythmically and in a well-thought-out way. The experimental variations on the basic idea show the whole story of the revelation of a clarified idea.
(Lájer Vera)
Amikor elõször láttam Simonyi munkáit, megalkotásuk módja és megjelenítésük egyformán magával ragadott. Itt, ebben a térben szerettem volna reprodukálni a számítógépes képen megjelenõ fényhatást és játékot abban a léptékben, amelyet egyedüli szemlélõként éreztem bennük. A képen rögzített esemény hátterét is szerettem volna megértetni. A buborékokat ugyanis a mûvész és barátnõje fújta, megörökítve az így keletkezett genetikus variációkat.
Úgy éreztem, hogy nagy méretû képek, valamint projektor használata nem csupán a munkák esztétikai értékelését segítené (amely ugyanakkor a kiállítótér egy igen fontos funkciója), hanem &#quot; a happeninghez hasonlóan &#quot; a nézõt is bevonná, aki választása szerint kölcsönhatásba léphetne az alkotásban rejlõ térrel (a fénytörés, a tükrözõdés, a buborékpukkadás által) ily módon valamennyire megismételve az alkotás folyamatát egyfajta bizonyítékul szolgálva arra, hogy az élet maga dinamikus erõ, amely erõ beáramlik a mûvészi alkotásba. Valójában feltétele is annak. Talán ezt mutatják meg a fotóról a buborékok, a folyamat játékos absztrakciója útján.
Amikor Zsoltot a buborékfújásról kérdeztem, azt mondta: &#quot; A barátnõm fújta a buborékokat, én meg lefényképeztem. Mikor szakítottunk, én fújtam a buborékokat.&#quot;
Tegnap Zsolt az itt látható kis méretû fotókkal érkezett a galériába. Ez váratlanul ért. Nem igazán értettem, hogy a kontextusra fókuszáló materialista esztétika miért esett az általam tradicionálisnak látott ábrázolás áldozatául, ahogyan azt sem, hogy a reprodukciót lehetõvé tevõ projektor miért nincs itt.
Mikor Simonyi munkáit elõször láttam, nem fényképeket láttam, ám ma, itt ezek láthatóak. Lájer Vera mûvészettörténész, mai vendégünk összefoglalójában kiválóan jellemzi ezeket.
Ezek a képpillanatok nem változnak, szemben az avant-garde genetikus anyagával, amely minden szinten állandó közjátékban áll a természetes kiválasztódással; hasonlóan a kölcsönös kizárólagosságra épülõ vonzalomhoz, a hiányzó részek közötti kötõdéshez, a &#quot; ha&#quot; és az elképzelhetõen lehetségeshez.
Ha ezt a pillanatkép-sorozatot nézzük, láthatjuk, hogy egy holokauszt vagy ikonoklasztikus kép nem igazán lehet jóslat, hiába a téma és az ideológiai forma prekoncepciója, azaz az egyén valós léthez fûzõdõ elképzelt viszonya, csendéletbe foglalva. Játékos intellektualizmus mozgatja a jeleneteket, azt hiszem azzal a céllal, hogy a csendéletet kiprovokálja önmagából.
Ahogy Karl Popper mondja &#quot; A kísérleti elméletek és azok elvetése közötti közjáték az, amely a tudományos gondolkodást elõreviszi.&#quot;
Ha buborékok és tankok kiutat tudnak mutatni egy ideológiai dilemmából, akkor a legszubjektívebb mûvészeti forma dinamikus erõiben rejlõ lehetõség biztosan meg tudja mozgatni a nézõt.
Mindazonáltal az a diskurzus, amit Zsolt e munkáival felvetett, cáfolja a képekben rejlõ, általam POP-jellegûnek értékelt erõt. Marad az iróniába foglalt csendélet &#quot; visszatekintés egy gyerekkori avant-garde &#quot; pózra&#quot; vagy egy csúcspontját el nem érõ POP-performansz POP-talanítása. Mintha teljes mértékben megismételhetõ alkotásokat próbálnánk egyszerivé változtatni.
Remélem sikerült rámutatni néhány érdekes pontra, amelyek esetleg nem szembeötlõek az alkotások megtekintésekor.
Szöveg: Timmy Greene Elisabeth Jones-szal folytatott beszélgetése nyomán
A csecsemõ: puha, gyenge,
a haldokló: kemény, erõs.
A sarjadzó fû és fa: lágy, erõtlen,
a korhadó: szívós, erõs.
A kemény és erõs: pusztuló,
a puha és gyenge: fakadó.
Elvész a fényes hadsereg.
a felnõtt fatörzs megreped.
A kemény, erõs: alámerül,
a puha, gyenge: felülkerekedik.&#quot;
(Laotzi - Tao-Te Ching &#quot; 76.)
Galaktikus hangulatot árasztó fotográfiák? Kísérletek, illúziók&#quot; vagy egyszerûen egy befejezési pontra jutott, lezárult széria?
Vajon csupán a lényeg az idõtlen éjszakai sötétséget imitáló, háttérként megjelenõ süppedõ fekete anyagból hajlított végtelen? Vagy a téma nem más, mint a színpadtérként mûködõ fekete alapszín elé helyezett, az elnyelõ feketeség ellen állandó jelenlétükkel küzdõ három mûanyag játéktank? Fontos egyáltalán, hogy a koncept tárgyak, a tankok valóságosak-e, vagy hogy miért pont tankok?
Néhol tárgyi jelenlétük hangsúlyosabb, máskor elmosódott mustárszínû foltként jelennek meg, így is úgy is betöltve jelenben elfoglalt helyüket és kellék szerepüket.
A mûvészi kísérletezés és az izgalmas játék csak akkor kezdõdhet el, amikor mozdulatlanságukat, magányukat a távolba emelt rögzítõ kamera figyelni kezdi.
Segít a rájuk irányított intenzív fény is. A mozdulatlanságot, a tárgyak szilárdságát megtörõ, köréjük eregetett, lebegõ, illékonyan közelükbe férkõzõ buborékok életre hívják. A buborékok szokatlansága és a rajtuk megforduló, átsugárzó és súroló, szinte tapintható színes fénytörések nem hagyják szabadulni a szemet.
A buborékok, a fény és a sötétség tánca és a hatás tovább fokozódik, ha egy fotó helyett a teljes sorozatot körbenézve a termeket a jelen installációban szemléljük.
A fotók néhány ponton rögzítettek, felületük homorúan meghajlik, a fénytörésnek többletjelentést kölcsönözve. Körben mindenütt a falakon, távolodva és közelrõl szemlélve is, az átgondoltan és ritmikusan elhelyezett fotók, mint egy alapötlet kísérleti variánsai kapcsolódnak egymáshoz, kirajzolva egy letisztult ötlet kibontakozásának teljes történetét.
(Lájer Vera)
